Családi minták és szokások

A közvetlen család, a szülők mintaadók a gyerekeik számára. Nem a szavaikkal nevelnek, nem az számit, hogy mit mondanak, hanem a magtartásukkal, a gondolkodásukkal, az életvitelükkel formálnak. Az, ahogyan viselkednek sokkal mélyebb nyomot hagy bennük, mint a tanításuk – igy jönnek létre a minták és a szokások.

Ez a családi minta egy életen át hat a gyerekekre, sokszor továbbadják későbbi generációknak is, így lesz egy egyszerű, ámde ismétlődő szülői viselkedés transzgenerációs. Anyuka a vitákat a férjével mindig duzzogással zárja? A gyerek csak azt látja, hogy anyuka duzzog, nem szól apához, aki egy idő után ezt szeretné feloldani, így bocsánatkérő beszélgetést kezdeményez a feleségével, aki a férjére a ’győztes’ pozíciójából tekint.

Mit lát a gyerek kívülről?

Lám a duzzogás milyen hasznos, mert végül anyukát szóra bírta, és fogalma sincs azokról a kis mögöttes játszmákról, amelyek ezt a viselkedést kikényszerítik.

A párválasztásban, a konfliktus kezelésben, a mindennapi kommunikációban láthatatlanul van jelen számtalan transzgenerációs minta:

Az az anya, aki mélyen lenézi és megveti a férjét, megtanítja a lányának, hogy a férfi megbízhatatlan és alkalmatlan. A fia számára a minta üzenete az, hogy a férfi másodhegedűs és jobb ha észre sem veszik.

Az az apa, aki csak akkor van otthon, amikor épp nincs jobb dolga, megtanítja a fiának, hogy a családi fészek egy szálloda. A lánya pedig azt tanulja, hogy mindent egyedül kell megoldania és a férfiakra nem lehet számítani… „

Ezek a viselkedés minták észrevétlenül válnak a gyerekek számára követendő viselkedésnek, igy mire felnőtté válnak,  rögzülnek a gondolkodásukban, a viselkedésükben szokásokként. Mit értek szokások alatt? Olyan automatikus cselekvéseket, amelyeknek gondolkodás nélkül, gépiesen engedelmeskedünk.

Gyakran ezek a minták, szokások ártalmatlanok és érdemes megtartani őket. Mások egyszerűen kevésbé hatékonyak. Néhányat azonban romboló és káros lehet tovább vinni.

Azt, hogy a szokásaink milyen hihetetlenül erősek és beépültek a mindennapi viselkedésünkbe, jól példázza az alábbi történet:

Egy frissen házasodott pár egyik vasárnap a reggelihez készülődött. A feleség elővette a sonka szeleteket, lehúzta a héját és a két szélükről mindegyiknek egy-két centimétert levágott, majd a serpenyőbe tette.  A férje kérdő szemmel figyelte, ahogy a neje a reggelit készíti, majd végül kidobja a sonka levágott széleit. Kis idő után megkérdezte őt, hogy miért dobja ki a sonka tökéletesen jó végeit. A feleség értetlenül nézett rá: ’Miért, mi a baj ezzel,  nem így kell készíteni?’

A férjével folytatott rövid beszélgetés után a feleség úgy döntött, hogy felhívja az édesanyját, hogy bizonyítékot szerezzen tőle, a sonkát valóban így kell készíteni.

„Anya, kérlek mond el a férjemnek, hogy miért kell a sonkának levágni a széleit’”– mondta ingerülten, miközben a telefont nyújtotta a férjének.

Az édesanyja kissé szégyenkezve válaszolt, hogy nem tudja az okát, évekig csak nézte, ahogy az ő édesanyja is így készíti. Ezután a feleség zavartan felhívta a nagymamát. Mi volt a nagymama válasza?

„Nos, ez csak a serpenyő miatt volt. Nagyapád mindig akkora szeleteket hozott haza a hentestől, hogy soha nem illeszkedtek jól az én apró serpenyőmbe. Így hát levágtam a sonka széleit. Talán nagyobb serpenyőt kellett volna vennem”…- tűnődött a nagymama a kérdésre.

Álljunk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk el a sonka történetén. Mi van akkor, ha egy adott szokás nem a sonka elkészítésére irányul, hanem arra, hogyan viselkedünk amikor a házastársunk kiabál, mit teszünk, amikor kiderül, hogy hűtlen lett, vagy hogyan kezeljük azt, amikor a gyerek születése után kizárólag anyaként funkcionál és megszűnik feleség lenni. Mi van akkor, ha ezek a minták, szokások a házasságban nem csupán megmosolyogtató, apró félreértések, hanem azt a közös értékrendet rengetik meg, amelyre a házasság épült?

• 

• 

„Úgy érzem van még egy harmadik gyermekem is!”, „Olyan vagy, mintha az anyám lennél!” – szokták mondani férjek és feleségek ezeket a mondatokat a házastársukról. Nagyon sok párkapcsolatra jellemző, hogy annak működése inkább mintáz egy szülő-gyerek kapcsolatot, mintsem két felnőtt ember egyenrangú viszonyát. Az előbbi egyszerű sonkás példa nyomán jól látható, hogyan ragad bele egy felnőtt ember a gyerekkori szülő mintában, és viselkedik később a saját házasságában is gyerekként vagy szülőként. Mindez észrevétlenül, egy folyamat részeként alakul ki, amelyben feladjuk az énhatárunkat annak érdekében, hogy minél jobban kedvezzünk a másiknak és szerethető embernek mutatkozzunk.

Mi a jó minta?

Önmagunk legjobb verziója és az erre való törekvés.

A hozott mintákat felismerve, ha szükséges azokat megváltoztatva, önmagamnak szeretetet adva, mert csak így tudok a gyerekeimnek jó mintát mutatni –  hiszen minta van, nem nevelés. Így válik felnőtt korára a gyermek is jó férjjé illetve jó feleséggé.

Ajánlom másoknak is: